Mélypont ... remélhetőleg

Az ember, amikor meghozza egy döntést, megpróbálja elképzelni a következményeket. Aztán rátesz még egy lapáttal, mondván, a valóság mindig rosszabb, mint azt hinnénk.
Amikor én megpróbáltam vizionálni, milyen lesz majd, ha már hetek óta itthon leszek és munkának még nem se híre, se hamva, akkor még rém álmaiban sem jutottam el arra a szintre, ahol a mai napon érzem magam. Szerencsére egyáltalán nem bánom, hogy felmondtam. Továbbra is tartom, az jó döntés volt. Saját magam miatt.
De amikor több, mint 30 önéletrajz elküldése után cseppet sem érzem közelebb magam egy leendő munkához, az már aggasztó. Napi küzdelem az érzéseimmel, hogy ne gondoljam magam sem haszontalannak, ne vonják kétségbe saját értékeit és tapasztalataim. Nehéz. Csak az tudja, aki volt hasonló helyzetben. Ettől függetlenül még hiszem, lesz másik munkám.
Azonban a sors nem elégszik meg ennyivel. Kaptam egy pofont gyöngyös oldalról is, most aztán küzdhetek az olyan érzések ellen, mint senkinek sem kellenek, hogy értéktelenek, mint én magam. Az első gondolatom az volt, kidobom a teljes készletem a szemétbe. A második gondolatom, hogy elajándékozom. Most, a higgadás első fázisában az jutott eszembe, talán ezzel akar üzenni a sors, keressek más utat. Lehet az ékszer, csak más technika.
Semmisem jó, sehogy sem jó.

Teszt

Frissítettük a iPad verziót és ennek köszönhetően már mobilsn is tudok blog bejegyzést írni. Hip-hip-hurrá! Tehát gyakrabban jelentkezem itt.

Elhatározások

A hétvége remekül telt, szerencsére több felismerés is született.

1) párom állandó telefoncsörgése ráébresztett, hogy igenis, szeretnék munkát találni. Szükségem van arra a ritmusra, amit egy munkahely ad és persze a rendszeres jövedelemre, ami biztosítja, hogy a fantáziám szárnyalhasson a kreatív oldalon. Így aztán mától komolyabban veszem a munkakeresést.

2) ahelyett, hogy nagyobb téma után kutatnék, írhatnék rövidebb történeteket és az egésznek a címe lehetne Hétköznapi történetek vagy Lábnyomok. Vagy az, ami ennek a blognak is a címe. Ezzel könnyebben játszhatnék és nem nyomasztana a teljesítmény kényszere. Erre a felismerésre én felragyogtam :)

3) igen, szerelem is született. Köztem és Hegyi Barbara könyve között. Gyönyörű, magával ragadó. Karácsonyi angyalkák, íme az első tétel a listámon :))

De mit szeretnél?

Rendkívüli módon rühellem ezt a kérdést. Olyan egyszerűnek tűnik, pedig számomra egyáltalán nem egyszerű megválaszolni. Bár tudnám, mit is szeretnék valójában.
Szeretnék egy munkát, ahol érzem, hogy szükség van rám, ahonnan időben hazajöhetek és marad időm a kreatívkodásra. De hogy konkrétan milyen munkát? Hol inkább a kontrolling felé húzódom, hol a projekt managerkedés felé tekintek, hol a logisztika tűnik jó választásnak, hol pedig irodavezető szeretnék lenni. Úgy érzem magam, mint a kisgyerek, aki hol űrhajós szeretne lenni, hogy nővérke, hol tanító néni. Olyan viccesnek tűnne, ha nem lenne valóság ...
Vajn hogyan deríthetném ki, mire is vágyom valójában? Vajon van-e biztos módszer arra, hogy megtaláljam saját boldogságom? Honnan tudhatom, hogy a választott út jó-e vagy csak pillanatnyi tűzoltás?

Mobil, te drága, te utálatos

Itthon van a párom szabadságon és elég gyakran csörög a mobilja. Az elmúlt hetek alatt még sosem éreztem ennyire kézzel foghatónak, hogy nekem nincs munkám. Neki meg van. Pörög. Nekem meg kezd hiányozni a pörgés.
Megint feleslegesnek és haszontalannak érzem magam, a fene vigye el!

Ça va?

A franciák, ha találkoznak ezzel a két szóval üdvözlik egymást:
- Ça va? (Hogy vagy?)
- Ça va.(Kösz, jól)
Udvariassági formula. Egyszerű, gyors, semmi fakszni.

Amikor egy átbőgött foglalkozást követően a pszichoterapeutám megkérdezte tőlem, hogy vagyok, rávágtam, hogy jól. A szemembe nézett és megszólalt: "Mondja, szokott erre a kérdésre őszintén válaszolni?"

A nyár folyamán már egyre többször éreztem, hogy nem vagyok jól. A dolgok alakulása nem tetszett, nem lettem sem boldogabb, sem kiegyensúlyozottabb, sőt! Végül aztán döntöttem és fenekestül felforgattam az eddigi életem. Azaz felmondtam.

Az elkövetkezendő időszakról fog szólni ez a blog. Az útkeresésről, szorongásokról, mosolyokról. Rólam fog szólni. Elsősorban magamnak. Első szám első személyben. Nem pedig "az ember lánya" :)